Nemrég kaptam egy levelet, amiben egy feleség (legyen most Márta) leírta, hogy olvasta az egyik cikkemet. Ebben azt írtam, hogy viták esetén türelmesen hallgassuk végig a másikat, főleg ha a másik éppen indulatos, vagy érzelmektől túlfűtöttebb a mondanivalója. Amikor a másik beszél, ne magunkra koncentráljunk, hogy „ez nem is úgy van” és már a válasz megfogalmazása jár az eszünkben, hanem a másikra, amit éppen mond.

Ezt írta Márta: „…Könnyű azt mondani, hogy ilyenkor türelmesen hallgassam végig a páromat. Egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne szóljak közbe, amikor valami problémás dologról vitatkozunk, és tudom, hogy nem is úgy van, ahogy azt az Uram mondja…”

Amikor vitatkozunk…

Amikor vitatkozunk, ne adj Isten veszekedünk, feszültté, érzékenyebbé válluk.

Ilyenkor, hajlamosabbak vagyunk:

• közbeszólni párunk mondandójába,

• vagy közben azon agyalni, hogy mivel is vágjunk vissza,

• vagy csak a saját sértettségünkre figyelni…

Tulajdonképpen nem hagyjuk, hogy a párunk végigmondja a mondandóját.

Ha ilyenkor közbeszólunk, lehurrogjuk, elbagatellizáljuk a párunk problémáit, saját igazunkat hajtogatjuk, ne adj Isten „győzünk” a vitában, akkor tulajdonképpen elbuktunk, veszítettünk. Ezzel a mentalitással járulnak sokan hozzá ahhoz, hogy mély sérelmeket okozva és ezáltal eltávolodjanak egymástól. Amikor az egyik fél győz, tulajdonképpen mindketten veszítenek. Nem is keveset! A kapcsolatukat gyengítik ezzel.

Tényleg nagy önuralom kell, hogy ilyenkor ne szóljunk vissza, ne minősítsük párunkat és csendben meghallgassuk. Abban pedig teljesen igaza van a kedves olvasómnak, hogy „könnyű, azt mondani”… Nos igen! Tényleg könnyebb mondani, de gyakorlat teszi a mestert.

Ez olyan, mint a vezetés. Én még emlékszem, hogy mikor elsőnek ültem be vezetni a rutinpályán, egyfolytában a pedálokat, a sebességváltót figyeltem. Rendszeresen lefulladtam, mikor csúsztatni kellett volna a kuplungot. Egyfolytában bizonytalankodtam.

Most így több százezer kilométer és több mint 20 év vezetés után, egyszerűen csak mosolygok az akkori aggodalmaimon. A rutin miatt már észre sem veszem a sebességváltás, a pedálokat is csak akkor nézegetem, mikor kiporszívózom a gépkocsimat.

Ez a rutin nem azt jelenti, hogy nem főhetek le, mint a kávé vezetés közben, ha hirtelen ismeretlen helyzet áll elő.

Ezzel a példámmal csak azt akartam szemléltetni, hogy minden, ami ma oly könnyen megy, az a kezdetekben mindig nehézségekkel és nagy odafigyeléssel járt. Ez a „másikra figyelés” is elsajátítható, de csak, ha tudatosan csináljuk.

„Kérem segítsen. Hogy álljam meg, hogy ne szóljak közbe?”- kérdezte levelében Márta.

Nos igen! Mindenki más vérmérsékletű, és sokszor nem egyszerű megállni.

Győzzük le önmagunkat!

Ahogy ezt a keleti Tao bölcsesség is mondja:

 

Önuralom felé vezető út első lépése a tudatosság!

Az önuralom felé tett első lépést akkor tudjuk megtenni, ha ismerjük magunkat. Az már fél siker, ha felismerjük azt, hogy mikor, és mitől „pöccenünk be”.

Ehhez tudatosság kell. Tudatosan figyelni kell, és nevet kell adnunk a bennünk keletkező érzéseknek.

Amikor a párunk „felkapja a vizet” valamin, és kezdi mondani a magáét, megfigyelhetjük, hogy ez azonnal bennünk is érzelmeket, érzelmeket vált ki:

• dühöt,

• haragot,

• igazságtalanság érzését,

• azt érezzük, hogy védekeznünk kell,

• vagy éppen el szeretnénk menekülni stb.

Arra kell törekednünk első lépésnél, hogy még mielőtt bármit reagálnánk vegyük észre magunkban ezt az érzést. Minél hamarabb nevén nevezzük magunkban a gyereket, annál könnyebben fog menni a következő lépést. A viták kezdetét legtöbbször bizonyos jelek már előre vetítik.

• A párunk, mielőtt előadná a problémáit, bizonyos pótcselekvéseket végez előtte.

• Sokszor fagyossá válik a levegő, ezt mi legtöbbször észrevesszük, és gyakran megkérdezzük, hogy „Mi a baj?”.

De sok egyéb jel is lehet. Ha ezeket a jeleket észleljük, érdemes magunkat „átállítani” saját magunk külső megfigyelőjévé.

Miért fontos, hogy megnevezzük a bennük keletkező érzelmeket, érzéseket?

A tudatos magunkra figyeléssel elérhetjük azt, hogy majdnem mint egy kívülálló figyeljük önmagunkat, érzéseinket. Ez azért nagyon fontos, mert érdekes mód, amint tudatosan figyelünk magunkra, azonnal uralkodni tudunk magunkon. Minél többet gyakoroljuk ezt annál könnyebben.

Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz ránk hatással a párunkkal való beszélgetés, vitatkozás, csak annyit jelent, hogy ezáltal kontrollálni tudjuk a reakcióinkat.

És itt jön el a második lépés.

Győzzük le önmagunkat! Legyünk hősök!

Győzzük le önmagunkat azzal, hogy hagyjuk a párunkat, hogy elmondja azt, ami a szívét nyomja. Meg fogunk lepődni, mennyivel könnyebben megy ez, ha felkészülünk rá (észrevesszük a vita kialakulásának a jeleit) és elkezdjük tudatosan figyelni és megnevezni magunkban az érzéseinket.

Amikor csak azt próbáljuk megtenni, hogy nem szólunk közbe, mikor a másik beszél, és emellett nem figyelünk TUDATOSAN az érzéseinkre, akkor nincs igazából nincs hatalmunk magunk felett. Ilyenkor szokott az előfordulni, hogy bár megfogadjuk, hogy lakatot teszünk a szánkra, és egy darabig megy is a dolog, de hirtelen kifakadunk, és elkezdjük mi is a magunkét mondani.

Ezért nagyon fontos, hogy magunkat figyelve nevén nevezzük az érzéseinket. Ha így hallgatjuk végig figyelmesen a párunkat, annak több pozitív hatását is érzékelni fogjuk:

• nem megy fel annyira a pumpa bennünk,

• jobban tudunk arra figyelni, mit akar mondani a párunk,

• a párunk is megnyugszik mert végigmondhatta, ami a szívét nyomta.

Annyit azért meg kell jegyeznem, hogy mikor a párunkra figyelünk, az nem azt jelenti, hogy úgymond befogjuk a fülünket és közben nem reagálunk rá semmit.

Ezzel éppen az ellenkezőjét érhetjük el, mert ilyenkor a másik fél érzékelheti ezt, ami jogosan kiverheti nála a biztosítékot, és még inkább felfokozott lesz az érzelmi szintje.

Helyesen akkor járunk el, ha miközben figyeljük magunkat,- mint egy kívülálló,- teljes valónkkal ott vagyunk, a párunkra és a mondandójára figyelünk, és jelezzük is ezt apró gesztusokkal, szavakkal.

Például:

• „Értelek.”

• „Megértelek!”

• bólogatunk stb.

Fontos, hogy közben:

• ne szakítsuk félbe,

• ne mosolyogjuk meg, ha szerintünk butaság, amit mond,

• ne grimaszoljunk.

Ha tényleg a másikra figyelünk és megpróbáljuk megérteni Őt, akkor közelebb kerülhetünk párunkhoz. Nem mondom, hogy elsőre menni fog ez mindenkinek, de akarattal és gyakorlással biztosan tudom, hogy erre mindenki képes.

Kívánom, hogy sikeresen alkalmazza az itt leírt technikát, és hogy ezáltal is jobban megértve párját, boldogabb párkapcsolatuk legyen.

Ha tetszett a cikkem, köszönettel veszem a megosztását.

Szép napot!