Soma cikkére reagálva…

Olvastam egy cikket Soma Mamagésától, ami azt a témát boncolgatta, hogyha valakit megcsalnak, az hagyja-e el a párját, mivel vannak akik így vélekednek: “Ha megcsalnak, elhagyom!”. Erre megpróbáltam reagálni, de sajnos “ismeretlen hiba” felirattal elutasított a rendszer. Lehet, hogy túl hosszúra sikeredett a reagálásom?

Így arra az elhatározásra jutottam, itt az oldalamon teszem közkinccsé válaszomat.

Íme a válaszom teljes terjedelemben:

“Kedves Soma!

Sok gondolat fogalmazódott meg bennem…

Először is egy keleti bölcsesség: Ha nem vakarom nem is viszket! Ahogy Weöres Sándor írta: „Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak.”

Másodszor egy másik bölcsesség (már nem emlékszem ki mondta): Ha valamit egyszer elmondok, tízen elhiszik. Ha valamit tízszer elmondok százan elhiszik. Ha hússzor is elmondom, akkor már én is elhiszem….

Harmadszor elgondolkoztam (már nem először, és ez itt most hosszabb lesz) az itt is leírt “kiegyenlítődés elvén” (Bert Hellinger egyik törvényén), és a bibliai “szemet-szemért, fogat-fogért” elv ugrott be. Ha ő megtette, akkor jogom van nekem is megtenni. Bár értem az elvet, de tény, hogy az én értékrendem szerint ezt nem tudnám magamévá tenni.

Gondoljunk bele más aspektusból. Ha az én valós, őszinte értékrendem szerint (ami neveltetésemből, meggyőződésemből fakad) bűn a lopás, tehát számomra nem elfogadható, attól még, hogy a szomszédom ellopja a biciklimet, nem fog megoldást adni az, ha én is lopok magamnak egyet, ne adj Isten visszalopom.

Ha mégis megtenném, lehet, hogy újra lenne biciklim, de valószínűleg nem néznék szívesen a tükörbe…

Tehát, ha engem megcsal a párom, akkor az számomra nem lenne opció, hogy “visszacsalom”. Az számomra továbbra is elfogadhatatlan megoldás lenne.

Az meglehet, hogy ilyen esetben a páromnak könnyítenék a lelkiismeretén, mert így akkor azt érezhetné, hogy “egálban vagyunk”, és ezáltal kijöhetne a fekete bárány szerepből. Ezután elmondhatná, hogy ő nem is olyan “rossz”, illetve én is ugyanolyan “rossz” vagyok… Így aztán mindenki megnyugodhatna…

Természetesen számomra ilyen esetben “ha megcsalsz, elhagylak” opció sem jönne be, nem megoldás. A lovat sem lövik le, ha megbotlik… Ez amolyan menekülés lenne a részemről is…

De akkor ilyen esetben mi lenne a megoldás?

Kedves Soma, hogy is írta?

“Ugyanis ha az egyik fél fájdalmat okoz, és a másik nem ad vissza kevesebbet – mert így tud ez majd leépülni – akkor a másik adós marad, ami a kapcsolat bomlásához vezet.”

Nos és mi van akkor, ha egy részt a hűtlen fél kezd el többet visszaadni?

Mire is gondolok?

Arra, hogy számomra az egyenes út a legtisztább, még, ha néha a legnehezebb is.

Ha a szomszédom kerítésének nekimegyek a kocsimmal, és ledöntöm azt, akkor tehetek úgy,

– hogy gyorsan csendben meglapulok, és próbálom elsunnyogni a dolgot.

– vagy úgy is tehetek, hogy hangos szóval megmagyarázom, hogy mi történt, és hogy tulajdonképpen nem is én vagyok a hibás.

– vagy megmondhatom neki, hogy döntse le az én kerítésemet, és akkor “kiegyenlítődünk”

– vagy tehetek úgy is (én így szoktam tenni), hogy vállalom a következményeket, és például szólok neki, hogy mit is tettem. Bocsánatot kérek tőle, és elmondanám, hogy rendbe hozok mindent, és szebb lesz, mint új korában. Megkérdezném, hogy ez így megfelelne-e neki. Aztán, ha helyrehoztam, akkor még például átvinnék egy tortát azzal a felirattal, hogy “A legjobb szomszédnak!”.

Tehát elmondanám mit tettem, bocsánatot kérnék, és a megfelelő mértékben kárpótolnám. Így az én lelkiismeretem is megnyugodna, és Ő is, hogy egy korrekt szomszédja van, és újra egálban lennék.

Ha ehelyett megmagyaráznám, elsunnyognám a dolgot, akkor lelkiismeret-furdalásom lenne, és addig magyaráznám a bizonyítványomat, hogy a végén még én is elhinném. Magyarán az elvem helyett a tettem mellett állnék ki, és egy idő után megszűnne a lelkiismeret-furdalásom, mert a tettem válna az elvemmé. Ezután már kit zavarna, ha még vagy kétszer ledönteném, összetörném a kerítését…?

Számomra ez a kiegyenlítődés, ha fogalmazhatok így.

Egy hagyományos értelembe vett párkapcsolatban megcsalás esetén (és itt most nem térnék ki rá, mi szerintem a megcsalás, mert egy egész cikkben foglalkoztam a témával. De maradjunk itt röviden annyiban, hogy mindenkinek más.) is pontosan hasonlóan kell eljárni, mint a fenti példában.

Elmondani, hogy mit tettem, hogy mennyire sajnálom, hogy megbántottam ezzel, és megpróbálnék bocsánatot kérni, és valahogy, ahogy Ő szeretné, kárpótolnám. Ugyanis kimondva, vagy kimondatlanul szinte mindenki úgy vág bele egy kapcsolatba, hogy két alapvető elvünket betartjuk: hogy hűek leszünk társunkhoz, és nem okozunk fájdalmat neki készakarva. A megcsalással ezt a két „fogadalmat”, elvet szegjük meg, ami ráadásul a bizalom, a megbízhatóság egyik alapkövei.

Nem egyszerű út az biztos, de ez számomra az egyenes út.

Mondhatnám a páromnak, hogy “az ösztöneimhez voltam hű, és nem hozzád kedvesem, és legyél bölcs, és fogadj el így, mert ez az igazi szeretet”. Vagyis megmagyarázhatnám, és védeném az elmémet ezzel a tettemmel szemben. De attól még, hogy megtettem valamit, amivel a másiknak hatalmas fájdalmat okoztam a tényen nem változtatok, a másiknak nem könnyítem meg a dolgát.

Felmerül a kérdés, annak, akit igazán szeretek, okozok-e készakarva fájdalmat?

És itt most lehet azt mondani, hogy az ösztönök, a vágy, a szerelem… De az én felfogásom szerint, és tapasztalatom szerint, mint tudatos lény észreveszem a bennem lezajló folyamatokat, és még azelőtt leállítom magamat, mielőtt belebonyolódnék bármibe. Ez nem azt jelenti, hogy elfojtom magamban, hanem, ha nem vakarom nem is viszket! Ha megcsíp a szúnyog, és lecsapom azt, vagy elhessegetem, akkor az elején még nem viszket annyira a csípés. Ha erre a pillanatra odafigyelek (“megszelídítem a vágyam”), és nem kezdem el vakarni, hamarosan elmúlik a bizsergető érzés. Ha viszont megvakarom, akkor egyre jobban kezd viszketni, és már igen nehéz megállni, hogy ne vakarjam meg („Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. “). Csak elfojtani lehet azt: „Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. “, és iszonyatosan fog viszketni utána, hogy alig lehet megállni jó darabig, hogy meg ne vakarjuk.

Úgy gondolom, hogy attól, hogy vannak ösztöneink, még tudatos lények vagyunk. Természetesen nem vagyunk egyformák, és nem vagyunk azonos tudati szinten, de képzeljük csak el az a tűzoltót, aki “hű az ösztöneihez” és a tűzoltás helyett inkább elszalad az égő háztól, mert ezt diktálják az ösztönei.

A párkapcsolat egy önismereti folyamat. És ha eléggé tudunk magunkra figyelni, és felismerjük egy harmadik fél iránti legapróbb vonzalmunkat, még mielőtt “megvakarnánk a szúnyogcsípést” (és nem megyünk tovább), akkor felismerhetjük magunkban azt a hiányt, amit nem kapunk meg a párunktól, vagy nem abban a formában, és akkor van esélyünk áttranszformálni azt a párunk felé. Esélyt adunk annak, hogy azt a párunkkal éljük meg.

Lehet, hogy a felfogásom egy picit régimódi, és ahogy példaként szoktam mondani: “Addig nem nyúlkálok át a szomszédos asztalon lévő ételért, ameddig az asztalomnál be nem fejeztem az evést. Ha befejeztem, és már nem akarok többet ott enni, akkor felállok az asztaltól, megköszönöm az ételt, és csak ezután ülök át esetleg egy másik asztalhoz enni…”

Mindettől függetlenül simán el tudom képzelni (és találkoztam is már ilyennel) azt a helyzetet (számomra még ez is belefér az egyenes kategóriába), hogy a „szúnyogcsípés” után, azt megbeszélve a párjával, közösen arra a megegyezésre jutnak, hogy „megvakarhatja a csípést” és élje meg, milyen, ha viszket.

De kinek a pap, kinek a papné. Nincs bennem előítélet, mindenki azt csinál az életével amit akar. Azt, hogy egy másik ember életével is azt csinálunk-e amit akarunk, na az már egy másik kérdés…

Mindettől függetlenül gondolatébresztő volt kedves Soma az írása, élvezettel olvastam.

Köszönöm!”