Soha…! Avagy a csalódás

Szerintem nincs olyan ember, aki sohasem csalódott még az élet egyetlen területén sem.

Sok mindenben csalódhatunk életünk során:

  • a Mikulásban;

  • az iskolában;

  • a munkahelyben;

  • a barátunkban;

  • a családunkban;

  • egy teóriában, elvben;

  • a szerelemben;

  • a társunkban

  • vagy akár önmagunkban is, stb.

Szinte bármiben tudunk csalódni.

Egyes csalódásunkon hamar túl tudjuk tenni magunkat, másoknál akár évekig is tudjuk „nyalogatni sebeinket”. Valami kevésbé fáj, valami jobban.

Nekem egyik emlékezetes szakközépiskolai csalódásom az volt, amikor elsősként legelső történelem dolgozatomra, amire sokat készültem, egy hatalmas egyest kaptam. Hatalmas vigyorral az arcomon vártam, hogy kiossza a tanárnőm a töri dolgozatomat, amire annyit készültem, és több oldalt is írtam a rabszolgatartásról. Amikor megkaptam, az egész át volt húzva egy piros tollal, a végén pedig ott díszelgett egy hatalmas egyes. Nos, ez akkor hatalmas csalódást okozott nekem. Azt hittem, hogy mindent jól csináltam. Nem értettem az egészet, teljesen megzavarodtam, és elkönyveltem magam hülyének töriből, illetve azt gondoltam, hogy rendkívül magas lehet a mérce… Kellett egy kis idő, amíg megértettem, hogy miért is kaptam akkor egyest… De erről majd később.

De mi az oka, hogy csalódunk valamiben, vagy valakiben?

  • Amikor például elázunk, mert nem viszünk magunkkal esernyőt, mert az időjárás-előrejelzés szerint napos idő várható,- igaz mikor kinéztünk az ablakon be volt borulva,- dühösek leszünk az esőre, az időjárás-előrejelzésre, akár magunkra is.

  • Amikor például egy matekdogára készülünk, és halálosan meg vagyunk győződve róla, hogy jól csináltuk, és kapunk egy rossz jegyet rá, szomorúak leszünk. Megnézzük a dolgozatot, és rájövünk, hogy hibásan tanultuk meg a képletet, így az egész számolás végeredménye hibás lesz. Hibáztunk, mert hiányos volt a tudásunk.

Sok hasonló példát lehetne felhozni. Ezen esetekben viszonylag könnyű belátni, hogy nem figyeltünk a jelekre (beborult égbolt), rosszul tanultunk meg valamit (képlet), tehát a mi ismereteink, tudásunk, tapasztalatunk volt hiányos. Ezért ilyen helyzetben viszonylag rövidebb ideig is szokott tartani a csalódottságból fakadó szomorúságunk, dühünk.

Amikor viszont nem valamiben, hanem valakiben csalódunk, akkor sokkal nagyobb szokott lenni a fájdalom. Amikor meg vagyunk győződve valakiről, hogy ezt vagy azt nem tenné meg, és tűzbe is tennénk érte a kezünket, akkor akkorát csalódhatunk benne, hogy igen komoly lelki és fizikai fájdalmakat élhetünk át!

Vajon az okok szempontjából miben különbözik az, ha valamiben vagy valakiben csalódunk?

Tudom, hogy sokan nem fognak velem egyetérteni, de véleményem szerint semmiben. Csalódáskor minden esetben arról van szó, hogy azt a valamit, vagy valakit nem ismertük jól.

Amikor azt mondjuk, vagy csak azt gondoljuk, hogy ismerjük a másikat, akkor tulajdonképpen nincs másról szó, minthogy alkotunk egy képet a másikról. Ezt a képet az addigi tapasztalataink, elveink, meggyőződésünk, „magunkból való kiindulásunk”, és hitünk alapján alkotjuk meg a másikról. Amikor a valóság valamilyen okból kifolyólag ellentmondásba kerül az általunk kialakított képpel, akkor csalódunk a másikban.

Párkapcsolati csalódás

Amikor például egy tartós párkapcsolatban félrelép az egyik fél, akkor egy világ omlik össze a másik félben párjával kapcsolatban. Ilyenkor a megcsalt fél csak a saját fájdalmait, sértettségét, önértékelési gondjait érzékeli, látja, sokszor önsajnálatba merülve, és emellett dühöt érez a párjával szemben, hogy „ezt tette vele”. Nagyon nehéz ilyenkor pár lépéssel hátrébb lépni, és elfogadni azt, hogy rosszul ismerte a párját.

Volt, amikor ezt egy párkapcsolati tanácsadáson így kifejtettem a párnak, és a sértett fél rögtön visszakérdezett, hogy „Ezek szerint én vagyok a hibás?”.

Lehet látni, hogy még ebben a kérdésben is benne volt a megbántottság hangja. Nos, a válasz nem annyira egyszerű, hogy igen vagy nem, mivel igen is és nem is.

Anélkül, hogy belemennék nagyon ebbe a témába, tudni kell, hogy egy párkapcsolatban történő jó és rossz dolgokért mindkét fél felelős. Nem mondanám azt, hogy egyik vagy másik fél a hibás.

Rosszul hangzik, de azért, hogy nem ismerem jól a másikat, azért én vagyok a felelős (még akkor is, ha a másik „megjátszotta magát”). Tehát, ha nem tudjuk elképzelni a másikról, hogy kikacsinthat a párkapcsolatunkból, és ez mégis megtörténik, akkor tudomásul kell vennünk, és el kell fogadnunk azt, hogy rosszul ismertük a párunkat. Ezt viszont nem mondanám hibának. Ki-, illetve megismerni egy másik embert nagyon nehéz dolog, főleg azért, mert folyamatosan változik mindenki.

Tudom, hogy ezzel sem fognak sokan egyetérteni, de az, hogy a „vétkes fél” félrelépett, a tettéért a hűtlen fél a felelős, viszont az odavezető útért már minden esetben mind a két fél.

A tudás hiánya

A lényeg, hogy a csalódásunk minden esetben a tudásunk hiányosságából fakad!

Amint ezt felismerjük, lehetőséget biztosítunk magunknak a továbblépésre.

Glant Attila párkapcsolati szakértő

Ha felismerem, hogy azért kaptam egyest matekból, mert rosszul jegyeztem meg a képletet, és nem a „szemét” tanárt okolom, akkor lehetőségem van úgy dönteni, hogy megtanulom a képletet, és következő alkalommal már helyes eredményre jutok.

Amikor felismerjük, hogy a csalódásunk a hibás tapasztalatunkból, tudásunkból fakad, akkor újraalkothatjuk a tudásunkat és levonhatjuk a konzekvenciákat. Lehetőséget kapunk egy intenzívebb fejlődésre, továbblépésre. Igaz ez a tanulási folyamat sokszor nem fájdalommentes.

Az egyik legfájdalmasabb csalódás

És ne felejtsük el a legnagyobb pofont a csalódások területén, amikor saját magunkban csalódunk!

Többször hallottam hasonló mondatokat:

  • „Én soha nem tennék ilyet!”

  • „Sosem csalnám meg a páromat!”

Aztán mikor mégis megtörténik például a félrelépés, akkor egyszerűen nem érti a hűtlen fél, hogy mi történt vele. Nem tud tükörbe nézni és szenved, mint a kutya.

Nos a helyzet az, hogy saját magunkat sokkal nehezebb megismerni, mint másokat, tehát ilyenkor nagyobbat is tudunk csalódni.

Tanuljunk a csalódásból

Visszatérve az elején említett töri dolgozatra, kiderült, hogy az akkori történelem tanárunk, finoman fogalmazva nem egészen a tudásunk alapján osztályozott. Sajnos ez a kis történet akkor megrendítette a saját magamba vetett hitemet, és több év kellett, hogy visszanyerjem ezen a téren az önbizalmamat. Utána sokáig haragudtam emiatt a tanáromra, de ma már teljesen másképpen látom ezt is.

Minden csalódásból lehet tanulni valamit, és le kell vonni a magunkkal kapcsolatos konzekvenciákat. Talán ez a legfontosabb!

Kívánom, hogy amikor csalódik például a párjában, akkor legyen ereje egy reális, haragtól mentes új képet alkotni a másikról, és soha ne az embert ítélje el, hanem csak a tettét!

Köszönöm hogy elolvasta írásomat, és hálás vagyok, ha meg is osztja!

Szép napot!

Glant Attila

Párkapcsolati szakértő

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.