“Engem mindenki bánt…”

Avagy egy kis önismeret

Azon gondolkoztam, hogy egy párkapcsolati oldalon mennyire foglalkozzak önismereti kérdésekkel.

Az a helyzet, hogy egy hosszútávon jól működő párkapcsolat sem szól másról, mint egy önismereti utazásról…

Rendszeresen szoktam hallani, hogy “Engem mindenki bánt…”, “Mindig beszólnak a súlyommal kapcsolatban..”, “…megint megjegyzést tettek a külsőmre…”, vagy más hasonló tényszerű viselkedésre, kinézetre vonatkozó megjegyzésekkel kapcsolatos panaszokat.

Biztos történt már hasonló Önökkel is, hogy valaki megjegyzést tett a külsejükre, vagy viselkedésükre, ami rosszul érintette és megbántva érezte emiatt magát.

• „Látom felszedtél pár kilót!”

• „Az egyik szemöldököd fentebb van!”

• „Úgy eszel, hogy mindent összemorzsálsz…”

• „Most látom, hogy x-lábad van.”

• „Kicsit lenőtt a hajad!”

• „Milyen görbén állsz!”

Én ilyenkor meg szoktam kérdezni, hogy igaz-e, tényszerű-e, amit például a másik mondott róla. Ha igen, akkor meg miért zavarja? Hisz, ha valakinek azt mondják, hogy “Barna a szemed.” és tényleg barna, akkor maximum annyit reagál rá, hogy “Igen, jól látod!”. Ha pedig nem, akkor például azt, hogy “Nem! Rosszul látod, fekete.” Tisztában vagyunk vele milyen színű a szemünk, és nem utolsó sorban általában el is fogadjuk azt.

De akkor mégis, miért zavarnak minket az ilyen kijelentések, megjegyzések?

Ahhoz, hogy megértsük a „miértet” fel kell magunknak tenni a kérdést, hogy: „Ismerem-e eléggé magamat?”, és ha a válasz „Igen!, akkor tegyük fel a következő kérdést: „Elfogadom-e magamat?”. Ha a második kérdésre is „igen” a válasz, akkor szinte biztos, hogy nem fognak zavarni az ilyen megjegyzések. Ilyenkor tudhatjuk, hogyha bántó szándékkal kaptunk hasonló megjegyzést, az valószínűleg a másik felet zavarja, és ez róla szól. Neki van tanulni valója magáról!

Hadd folytassam egy kedvenc kis önismereti tanmesémmel:

Egy molett hölgynek “beszól” egy ember utcán, hogy “Kövér vagy!”. Az elkeseredik, sír, és otthon elpanaszolja párjának mi történt vele, és még napokig maga alatt van a történtek miatt. Ugyanez a férfi egy másik duci nőnek is “beszólt”, hogy “Kövér vagy!”. Az csak mosolygott rajta, és magában csak annyit mondott, hogy “Ez nem százas…”. Ugyanaz a hatás érte mindkét nőt, mégis az egyik elkeseredett, a másik nem.

Akkor kiben is van a “hiba”?

Könnyű azt mondani, hogy a fickó a hibás azért, hogy szomorú lett az egyik nő. Hisz az a “szemtelen, érzéketlen ember” hogy merészelt ilyet mondani egy nőnek?!

De tényleg a férfi a hibás vagy esetleg a nőnek van megoldandó feladata saját magával szemben?

Tudom, hogy a hölgyek folyton elégedetlenek magukkal szemben, és a két legérzékenyebb pontjuk a külsejük (ezen belül testsúlyuk), illetve az életkoruk. Ezért tudom, sovány vigasz az, hogy például ma az egyik barátom megjegyezte, mekkora hasam van, és hogy mennyi felesleg van rajtam. Nos igen! Tökéletesen igaza van, és egyetértettem vele. Volt már olyan is, hogy valaki bántó szándékkal próbált a külsőmre megjegyzést tenni, ami egyébként akkor helytálló volt, így csak annyit mondtam, hogy “Igazad van, jól látod!”, és mosolyogtam. Persze ezzel az illető már nem tudott már mit kezdeni.

Tehát addig, ameddig meg nem ismerjük, meg nem értjük, és el nem fogadjuk magunkat, addig szinte biztos, hogy zavarni fognak minket az ilyen „beszólások”!

Párkapcsolatunk, mint önismereti utazás

Miért mondtam a mostani bejegyzésem elején, hogy „egy hosszútávon jól működő párkapcsolat sem szól másról, mint egy önismereti utazásról…”?

Nos azért, mert szinte a kapcsolatunk elejétől kezdve mindig fognak olyan helyzetek adódni, amikor a másiknak a viselkedése zavarni fog. És itt most nem arra gondolok, amikor egy megromlott párkapcsolatban a másik például sérteget, vagy durván bánt (nem feltétlenül fizikailag).

Gondoljunk például az összeköltözéskori „összecsiszolódási időszakra”, amikor zavar minket, amikor:

• a másik nem hajtja le az WC-űlőkét;

• a párunk nem úgy rakja a szekrényünkbe a ruhánkat, ahogy megszoktuk;

• főzünk, és a párunk azt mondja, hogy finom, és mégis megsózza az ételt stb.

Biztos mindenki tud olyan hasonló dolgot mondani társával kapcsolatban, ami annak idején egy picit zavarta, vagy akár mélyen bántotta is őt, de aztán megtanulta elfogadni azt. Ezt az elfogadást mindig megelőzi az, hogy meg próbáljuk megérteni a másikat és saját magunkat is, akár tudatosan, akár ösztönösen. Ezáltal tanulunk mindig valamit magunkból a társunk által.

Ezért párkapcsolatunkban a párunk a lehető legjobb tanítónk! Segíthet megismerni jobban magunkat, ha nyitottak vagyunk rá! Legyünk hálásak emiatt is párunknak, még akkor is, ha ezek a felismerésekhez vezető útak néha fájdalmasak is!

Szép napot és jó tanulást!